2 éve...

 2 éve annyi minden történt és olyan hirtelen, hogy szerintem fel sem tudtuk fogni. A helyzet súlya mázsás teherként nehezedett mindenkire. A rettegés attól, hogy elveszíthetem a gyerekem,és attól, hogy én is meghalhatok. Kemény ezt így leírni, de ezek a tények. Nekem az emlékezés nem felhőtlen és nem is lesz az soha..bármennyire is szeretném, hogy az legyen. Két éve nem fért bele a papucsba a lábam, két éve kerestem rá a vizesedés tüneteire, 2 éve lesz holnap, hogy elhagytam az otthonomat és befeküdtem a pocakomban Marcival a kórházban. Talán valamiféle elképzelésem volt arról, hogy mi fog történni, mert hülye sem vagyok és elég gyorsan informálódtam illetve informáltak az állapotomról. De azt, hogy valójában milyen egy 32. hetes terhességet megszakítani a Hellp-szindróma szélén, hogy milyen egy koraszülött babát otthagyni Szegeden egyedül egy inkubátorban, hogy milyen így megélni az anyaság első pillanatait, hogy milyen így kimosni, kivasalgatni a pici ruhákat, hogy milyen így babaszobát berendezni, hogy milyen így fejni a napról-napra apadó tejet, hogy milyen látni a pici babádat ebben az állapotban, hogy milyen lesz ott állni az inkubátornál, hogy milyen további nehézségekkel kell majd szembenézni...azt nem tudtam. Még most sem tudok úgy emlékezni és írni ezeket a sorokat, hogy ne folyna patakokban a könnyem, ugyanakkor hátranézek a kanapéra és ott alszik egy 11 kilós, makkegészséges majdnemkétéves és már mosolygok is...mert ugye minden jó, ha jó a vége.... :)